Néhány napja egy 15 éves kislány eltűnését jelentette be egy családtagja alapítványunk ügyeleti számán. Elmondta, hogy a gyermek öngyilkossági szándékát bejelentve távozott otthonából. Nem volt idő töprengésre, de elveink és a hatóságokkal érvényben lévő szerződéseink alapján kizárólag hatósági felkérés esetén avatkozunk be, riasztjuk keresőkutyás csapatunkat és vonulunk a helyszínre. Kértem tehát a családtagot, hogy adja meg a számomat a mentést vezető rendőrtisztnek és amennyiben ő úgy ítéli meg, hogy az eset keresőkutyák bevetését igényli, mi vonulásra készen állunk.
Természetesen nem vártunk tétlenül, azonnal felhívtuk a területileg illetékes kapitányságot. Az ügyeleten egy százados vette fel a telefont, aki tudott az esetről és miután felajánlottuk a kapacitásainkat azt mondta, hogy nem akar minket más megyéből idecitálni. Közöltem vele, – mert érezhetően fogalma sem volt róla – hogy érvényes együttműködési megállapodásunk van az illetékes megyei kapitánysággal. Erre ő: – ennek a bevetésnek biztosan nagy anyagi vonzata lesz. Tájékoztattam, hogy a rendőrségnek ez nem jelent költséget, alapítványunk, finanszírozza a bevetéseinket, ahogy a felkészülést is, önkénteseink pedig igazi „megszállott” segíteni akaró, felkészült szakemberek. Erre – egyébként nagyon udvariasan – közölte, hogy már úton van egy rendőrkutya, köszöni a felajánlást, de a rendőrség nem kér külső segítséget. Tudomásul vettük. Az akciót leállítottuk.
Kb. fél óra elteltével csörög a telefon. A százados volt. Elnézést kérő, de nagyon határozott hangvétellel közölte, hogy mégiscsak kérik a beavatkozásunkat és kezdjük meg a vonulást. Nem késlekedtünk, perceken belül 4 kutyavezető 4 keresőkutyával úton volt a megadott cím felé. Úgy 10 km-t tehettünk meg, amikor ismét csörgött a telefon. A százados hívott. Tájékoztatott, hogy a kislány egészségesen előkerült és megköszönte a vonulás gyors megkezdését! Bárcsak minden eset ilyen gyorsan happy enddel végződhetne.
