Riasztás happy-end-del

Néhány napja egy 15 éves kislány eltűnését jelentette be egy családtagja alapítványunk ügyeleti számán. Elmondta, hogy a gyermek öngyilkossági szándékát bejelentve távozott otthonából. Nem volt idő töprengésre, de elveink és a hatóságokkal érvényben lévő szerződéseink alapján kizárólag hatósági felkérés esetén avatkozunk be, riasztjuk keresőkutyás csapatunkat és vonulunk a helyszínre. Kértem tehát a családtagot, hogy adja meg a számomat a mentést vezető rendőrtisztnek és amennyiben ő úgy ítéli meg, hogy az eset keresőkutyák bevetését igényli, mi vonulásra készen állunk.
Természetesen nem vártunk tétlenül, azonnal felhívtuk a területileg illetékes kapitányságot. Az ügyeleten egy százados vette fel a telefont, aki tudott az esetről és miután felajánlottuk a kapacitásainkat azt mondta, hogy nem akar minket más megyéből idecitálni. Közöltem vele, – mert érezhetően fogalma sem volt róla – hogy érvényes együttműködési megállapodásunk van az illetékes megyei kapitánysággal. Erre ő: – ennek a bevetésnek biztosan nagy anyagi vonzata lesz. Tájékoztattam, hogy a rendőrségnek ez nem jelent költséget, alapítványunk, finanszírozza a bevetéseinket, ahogy a felkészülést is, önkénteseink pedig igazi „megszállott” segíteni akaró, felkészült szakemberek. Erre – egyébként nagyon udvariasan – közölte, hogy már úton van egy rendőrkutya, köszöni a felajánlást, de a rendőrség nem kér külső segítséget. Tudomásul vettük. Az akciót leállítottuk.
Kb. fél óra elteltével csörög a telefon. A százados volt. Elnézést kérő, de nagyon határozott hangvétellel közölte, hogy mégiscsak kérik a beavatkozásunkat és kezdjük meg a vonulást. Nem késlekedtünk, perceken belül 4 kutyavezető 4 keresőkutyával úton volt a megadott cím felé. Úgy 10 km-t tehettünk meg, amikor ismét csörgött a telefon. A százados hívott. Tájékoztatott, hogy a kislány egészségesen előkerült és megköszönte a vonulás gyors megkezdését! Bárcsak minden eset ilyen gyorsan happy enddel végződhetne.
Köszönjük, ha Patronálásra méltónak tartja tevékenységünket!

Egy alapítvány, egy kutyaiskola, és egy vállalkozás vezetése mellett az összes fennmaradó időmet családommal és kutyák kiképzésével töltöm. 1979-től kezdődően kereső- és kísérő szolgálati kutyák oktatásával, 1993 óta mentőkutyák felkészítésével foglalkozom. 2008-ban felkérést kaptam vakvezető kutyák képzésére is, a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskolától, amelyet örömmel vállaltam, hiszen ez a feladat tele van kihívásokkal. Sok munkával, rengeteg időráfordítással jár, de annál nagyobb öröm visszaadni egy vak ember szabadságát egy kutya segítségével, amely vigyázza minden lépését. A vakvezető kutyák átadása valódi siker.   
A sikerek mellett azonban megtalálnak a kudarcok és a problémák is. Ezek persze egyáltalán nem szegik kedvem. Célokat tűzök ki, melyeket minden nap újak követnek. 
Már kétszer is volt szerencsém megtapasztalni, hogy milyen érzés a világbajnoki dobogón állni. Szívszorító és felemelő, amikor felcsendül a Magyar Himnusz egy távoli országban, különösen, ha azt a dobogón állva hallgathatja az ember. Mondhatnám, hogy ennél nincs jobb a világon, de nem mondom, mert ez az érzés eltörpül amellett, amikor egy hazai vagy külföldi bevetés során a csapat visszaadhat egy eltűntnek hitt hozzátartozót a reményt vesztett családjának. 

“A kutyakiképzés nem receptgyűjtemény, hanem gondolkodásmód. Tartalmát, lényegét nem hétpecsétes titokként őrzött és csak a kiválasztottak számára hozzáférhető, már-már mágikus műfogások, hanem olyan természettudományos ismeretek alkotják, amelyeket mindenki elsajátíthat, alkalmazhat és továbbfejleszthet.”

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás